Benett - Nézz vissza rám... teljes első fejezet

„Gyermeked nem tulajdonod,
tanítódnak küldte az ég!
Bántani tehát nincs jogod,
általa kell, hogy ember légy.
Ne vedd el azt, amit hozott,
ne adj cserébe rossz hitet!
Szeretet vízével locsold,
amely lelkét érinti meg!”
(Aranyosi Ervin)

 1.

 Csendes suttogásom

Többféleképpen is meg lehet halni…

A sorsunkban több halál rejlik,

akár egy borzongató délibáb életkép által,

akár egy katartikus, oly jó illúzió által,

melyben mindig szeretnénk szárnyalni,

gondmentesen, az utópikus életünkben...

De itt vannak a mélabús, komor, és gyászos lélekbeli halálok – mert én most mind a lélekbeli halálokról próbálok beszélni –, amelyek szívünk és lelkünk számára végzetesek…

            Eddig abban a hitben éltem, hogy mindezt el tudom feledni, bár az effajta szúró kínt, amely parázslik a torkomban, nehéz eltörölni a testből és elméből. Csípi elmém, ahogy írok, s közben meg ereimben turbó sebességgel zubog a vér, és érzem, remeg a kezem, s összekoccannak csontjaim.

www.benettvilaga.blogspot.hu/

Nézz vissza rám…

Sziporkázik a tekintetem,

csillog a szemem, és

megjelenik arcképed lelki szemeim előtt,

ez nem valóság, ez pokol,

tudom, hogy rosszat tettél,

és feledni sem próbálom,

rágja az elmém,

robajlik a vérem,

gondolataim durrannak,

hangom lankad…

Fehérgalamb tekintetem gyöngyökre robban…

            Köztudott tény, ha az emberek ingerültek, magukba süllyedve méláznak idegességük során. Nem, te sosem tetted ezt. Halkan kezdted a fájdalmaid kiokádását, s egyre erősödött és mélyült a hangod, majd a végén sikkantásokká csapott át. Úgy néztél a szemünkbe mindig, mint egy kígyó, aki lecsapni készül áldozataira, s hatalmas vérengzést készül előidézni. Reszketve tekintettünk rád, és hallgattuk a semmit jelentő zavartságot. Igen, mindig olyan dolgok miatt fölényeskedtél, amiért nem kellett volna… Csak serceg bennem az a lelket felhevítő – borzongató, kétes – érzés, melytől érzem, hogy majd’ összeroskadok, és átadom magam a kaszásnak, alulról szagolva az ibolyát… Imbolyog a lelkem valahol a térben, és a messzi határokon túl, a soha el nem feledhető emlékeken, a kitörölhetetlen megbántásaidon túl mégis, selymességet, és nyugalmat érzek… Gondolkodtam én már számtalanszor azon, hogy elfeledjelek, de amikor a fény az arcomba csap, emlékeid előhozza, és az, hogy elfeledjelek, valamiféle képtelenségbe burkolózó illúzió. A „késed”, a fájó emléked a szívembe döfődik, és kiserkenő vérem lázasan bugyog elő, lecseppenve a végtelenségbe. Már nem látok, nem hallok, illetve csak a te tompa emléked búg bennem, és nem száll el…

            Nem is tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, hogy leírjak egy valós, hátborzongató történetet, mely az én légkörömben történt meg. Mikor nekiálltam ennek a szívremegtető műnek, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha kézzel fogható könyv lesz, és soraiba zárja érzelmeim hullámát. E történetet egy röpke elmesugár előzte meg, melyet olvashatsz hamarosan a sorok között, és felfoghatod, mennyire bennem élsz még mindig. Nem távozol, minden nap minden órájában eszembe jutsz, és szúró tekinteted fájdalmasan csíp belém. Valósággal belém tobzódtál, és mint egy méhraj, problémáid úgy vonnak be. Tudom, hogy nem hasztalan most írnom e művet, mert könnyít lelkivilágomon…

Bár hetek óta arra vágyom, hogy írjak egy eseményekben dús sztorit, de mégsem bontakozik bennem ki a történet rózsája, így az annak szentelt időt is rád, pontosabban e művemre szánom. Gondoltam elmesélem, leírom, és tudatom veled azt, mint már mondtam, hogy a féktelen pillanataidtól nem vagyok képes megszabadulni… Emlékszem, ne hidd hogy elfeledtem a szép pillanatokat, a mámoros perceket, de azok régen voltak, és az akkoriban még te más voltál… Néhai gondolataimra visszaemlékezve, úgy gondolom, sokat cselekedtem veled helytelenül, de sosem lehet az a kifogás, hogy miért nem tudtál megnevelni, hogy: Más beleszólt. – Ez nem olyasfajta indok és kijelentés, melyet el lehet fogadni, és az igazság rubrikájába helyezni.

             Tulajdonképpen az elején játszi könnyedséggel teltek a percek, repültek a magányos órák, és elmémnek bemesélvén, eleinte a te tomboló emléked sem robbant ki bennem, hanem apró kelepcében tobzódott a lelkemen. Talán csak azért mesélem el, mert mindenkivel tudatni szeretném azt, ami egy ideje kőként nyomul a szívemen… Mert bizony küzdeni olyasmivel, mely az életünk, és mindennapjaink lépéseivé vált, sosem lehetett, és sosem fog lehetni, hacsak ki nem űzzük gondolataink felületéről. Fáj a lelkem, és fáj, hogy mindezt le kell írnom, de ugyanekkor szívem legmélyén boldogságot érzek az írás általi mámorától. A fehér galamb, mely képzeleteimben nap, mint nap halványan feltűnik, suttogja az élet törvényeit, és a feladatom csak az, hogy helyesen cselekedjek, és minden apró igazírást mindentudó kelepcémbe gyömöszöljem, és amikor az alkalom megköveteli, hogy helyesen cselekedjek, tudjak válogatni, és tudjam felmérni azt, ami méltóságteljes tett.

             Mint minden családban, eljön az a pillanat, hogy a szülők gyereket vállalnak, az én szüleimében is eljött, és én lettem az elsőszülött kisbaba, aki a szemükben mindent ért, a világ minden kincsénél többet. Aznap gondosan felpakolt édesanyám, s beszállt a ház előtt lévő furgonba, melyben ő ült, ő akit mostanára talán, el is felejtenék. Apa volt az, frissen, merengően bámult Anyára. Ekkor én még a pocakjában voltam, de az emberek nem is hinnék, hogy mire képesek a babák és a telepátia. Szó szoros értelmében Anya bepattant a kocsiba, s Apa már gyújtotta is a motort, mely pöfékelések közepette gyúlt be. 

            Lángra lobbant, mint ahogy hamarosan egy élet is kibújik a csirájából, lángra lobban, és küzdeni fog a létéért. Én vagyok az…, akit sok bántódás ért, és tudd, hogy érzem, most te is a kezedben tartod ezt a könyvet, valahol ülsz…, valaki vagy, és olvasod azokat a sorokat, amiket neked szemtől szemben sosem mondanék el, mert félek. Amikor szidtál, amikor azt mondtad nem vagyok képes semmire, bennem összetört a mécses, és elhittem az igazságtalan hangokat. De egy adott pontban mindig arra törekedtem, hogy igen, képes vagyok rá, megtudom csinálni. A test csak egy "tárgy", melyet használunk. A lélek a fontos, a belső én. Bízz magadban, és akkor mindenre képes lehetsz. A bizalom a sikerhez vezető út egy lépcsőfoka. Így hát a semmit nem érő szidásaid, és eltántorításaid jelentéktelenek voltak, mert képes lettem valamire, és produkálta... Ezt..., ezt a könyvet valósítottam meg, melyet te most a kezedben tartasz. 

            Félek tőled, s attól a ténytől, hogy mindent ugyanúgy letagadnál, ahogy eddig is tetted, így csak arra kérlek, hogy hallgass, egy szót se szólj olvasás közben. Ne legyenek kételyeid az igazság felől, ne érezd megbántottnak magad, mert nem vagy az. Én vagyok, és Ő egyedül, aki megbántottnak és sértettnek mondhatja magát. Számtalanszor néztem rád gúnyosan, noha tiszteletlenül is beszéltem veled, de ne feledd, itt nem én rontottam el, nem is te, a fortyogó sors akarta így, mely mindent a maga nézőpontja szerint formál. Életeket dönt, embereket öl, de nem úgy, ahogy most beugrik neked. Másképp, fanyarul a lélekbe szúr.

Ó, én szende,

bár ne kellene járnom azt az utat,

amelyet te keresztezel el…

            A legszomorúbb, hogy te mindvégig, több éven át csak hazudtál, színleltél, és olyan életmódot folytattál, mely nem méltó. Volt neked méltóságod? Volt neked lelked…? És legfőképp volt neked szíved? Talán minderre sosem kapok tőled, a saját apámtól választ, de nem akarom ezt szó nélkül hagyni. Én nem utállak, nem is vetlek meg, szeretlek, mert egy apám van, és téged senki nem tud pótolni, de mindennek van egy képzeletbeli határa, minden rossz tettnek, megsértett mondatnak. Olyan, mint amikor kifeszíted a kötelet, s az lassan pattan el. Te nem voltál képes fékezni magad, minden gond volt, s mindenben arrogáns facsonkokat láttál. Mindig azt mondtad, te értünk dolgozol, nem költesz magadra s a külsődre. Ez így is volt, érettünk dolgoztál, de ugyanakkor naphosszakat rimánkodtál, szidtál bennünket, és mindig, akárhogy is fáj kimondanom, mindig magadat nézted, a magad nyugalmát kerested, holott, ahogy mondtad, egy családban alkalmazkodni kell, de te nem tudtál. Akármennyire nehéz most megformálnom a mondatokat, leírnom érzéseim, kifejezni azt, amit kettesben, a te szemedbe nézve sosem tudtam volna elmondani; most itt, ezeken a papírokon leírom, és ahogy forgatod, a lapoknak érezd a súlyát, és érezd a rájuk tapadó feslett problémákat, amit te konvertáltál elő, mert mi, ne feledd, sosem ártottunk annyit neked, mint amennyit te nekünk. Ott vagy most valahol, és olvasod ezeket a sorokat, melyek számomra sokat jelentenek… Lehet, hogy neked nem és nem is könnyezed meg, még csak nem is gondolkodsz el, de nekem dobog a szívem és van, akiért lángoljon, de ugyanekkor füstöljön is. Csak bámulsz a rengetegbe, felénk, ahogy mondunk neked, és nem hiszed, tagadod, szembeszállsz a gyerekeid Édesanyjával és hazugsággal, hűtlenséggel, meg agyszüleményeid értéktelenségével vádolod. Hazudtál! Mindvégig, szemrebbenés nélkül, ugyanekkor gyáva voltál, félénk beismerni azt, amit elkövettél, mert te követted el, te sebeztél meg minket, de mi kibújtunk a régi énünkből, és az egészet hagytuk a feledésbe, hogy majd egy szép nap te jöjj rá mindenre, és akkor borzongj bele csúnyán. Mert mi tudjuk, hogy egy részed belénk égetted az évek során, és nem akarod, hogy szabaduljunk belőle, és a maró, szívbe fúródó emlékedtől, de Te idézted elő ezt az egészet, és már nem tudod visszafordítani, mert ez az egész konfliktusnak nevezhető dolog a szívünkbe ivódott, mint valami méreg, ami lassan kezd elemészteni, s nem akar szabadságot hagyni. Mindenben felfedezlek téged, és a vörös, agysejtjeimben izzó emléked, s olykor elmélázom a gondolat súlyán, érdességén, hogy miért jutottunk ide, hogy Te miért nem tudtál ellenállni a kísértésnek, miért nem fogadtad meg mindazt, amit az Isten színe előtt vallottál? Kérlek, csak hagyj bennünket élni, adj légteret, és engedj ki bennünket a fojtogató kínokkal teli kelepcéből, s hagyd el a „nem engedlek el benneteket” módot, mert titkon már megtetted, tikon már elhagytál bennünket, s nem szíved diktálása szerint beszélsz velünk, hanem kötelességből, és egy kis tisztességből, ha van még benned ilyen. Őt is, tudod Te kit, csak azért hívod, hogy melletted döntsön, s majd szép lassan az Ő életét is elrontsd… Javíts ki, ha nem így lesz, ha meg tudsz változni és el tudod törölni a múltad, mely oly sötét. Egy szavamba kerülne, és tudom, hogy Te megbocsájtanál magadnak, és ez helytelen…, ez a legnagyobb hibád. Azt hiszed a bűnöd nem oly nagy, de talán még súlyosabb egy gyilkosságnál is, jegesebb, fanyarabb és könnyfakasztóbb, mint a halál. Sok ágazata van, nem csak te vagy hibás, nem csak te rontottad el ezt az egészet, ebben a mesében mindenki táncot jár, egyfelé. Saját világ, saját érzelmek, különös vonzalmak szellőjében él mindenki, de azért vagyunk, hogy gondolkodjunk, és a jót a rossztól meg tudjuk különböztetni. Mert egyfajta jó létezik, a mindenki igaza, a valóság. Nincs olyan, hogy több szemszögű „jó” és „rossz” felfogás. Múltkor azt mondtad nekem, hogy van. Lehet, hogy nem emlékszel, és nem cseng a szó az elmédben, s a szívedben meg pláne nem, de az ég áldjon, higgyél a hihetetlenben, és akkor minden helyre áll, egy szinten. Bevonsz mindenkit ebbe az egészbe, megvádolod a megvádolhatatlanokat, s gyanúsítod azokat, akiknek valójában egy hajszálnyi közük sincs az ügyhöz. Nincs senkinek köze, s ezt sem írtam volna le neked címezve, ha nem érzem, hogy fojtogat a gonosz kín, s valamiféle béklyót csíptet a kezemre, mely feltörhetetlen. Törés az egész élet, mert minden pillanatban változunk, s minden magunkra szánt percben távolodunk a szeretteinktől. Van neked ilyen? Szeretsz Te igazán valakit is, vagy még a saját Anyádat is meghazudtolnád? Tudom, szerinted nem méltatok válaszra, nem érdemlem meg, mert én vagyok a semmihez nem értő, a buta, a tudatlan és a tökéletlen. Lehet, hogy most nem érzed keserű szájízedben ezeknek a szavaknak, és betűknek a súlyát, de bennem még mindig cseng. Emlékszel, amikor meghalt a Húgod, melletted voltunk, szerettünk, óvtunk és próbáltunk gyógyírt nyújtani hatalmas fájdalmadra, és te elfogadtad, szorosan megöleltél bennünket, együtt sírtunk, nevettünk, kacagtunk, és mindezek mellett bíztunk benned… Talán már akkor is félreléptél mellőlünk? Hányszor cselekedtél helytelenül, csak idézd fel és mondd ki a gondolataidban a bűvös számot, amelyet nekünk sohasem mondanál el. Lehet, hogy most azt mondod, eltúlzok mindent, s kevesebbről volt szó, de akkor miért írom le? Ez nem fikció, ez a valóság sajnos, mert hidd, hogy én sem szeretnék, ebben a helyzetben lenni, már számtalanszor gondoltam arra is. Megszámolhatatlanul, milliárdszor megbántottál, a szívembe döftél karót és éreztem, hogy előtted roskadok össze, s kővé válok a pusztíthatatlan szóbőségedtől. Tudtad, hogy kell megnyerni valakit magadnak, azt is, hogy hogyan kell eltolni magadtól valakit, de amit mégis a legjobban tudtál úgy érzem az a hazugság volt. A szex nem minden, egyáltalán nem. A szex veszélyes, de ugyanakkor létfontosságú dolog, mert az ember eleget kell tennie vágyainak. De ezek vágyak, vágyakozni is lehet, de kötődöttségek nélkül. Mert amikor benne vagyunk egy kapcsolatban, egy szerelmi burokban, és megfogadtunk dolgokat, beleléptünk egy életbe…, csak úgy nem lehet belőle kiúszni, és sötét gondolatainknak eleget tenni. Szörnyű dolgokat tettél, és még szörnyűbb életkorban, és azon megvilágítatlan, nem e világi méltóságos tetteid, melyeket elkövettél, csak egy csepp abból, amit elkövethettél volna. Így egyrészt örülök, mert feslettséged egy bizonyos körben nem annyira mély és ördögien meghökkentő. A sötét, számomra mélabús – bár téged kielégítő – tetteid tizennyolc éves korodban kellett volna elkövetned, nem most, amikor már családod van. Mert még közénk tartozol, annak ellenére is, hogy haza sem jössz, és elvesztetted szereteted és érdeklődöttséged irántam. Tragikus, és szörnyen nyomasztó elmegondolat, de napjaim tőle még boldogak, és az idillt, semmit sem képes elrontani… És tudd, nem sírok most gépelés közben, még csak szívem sem rezdül bele, mert megtanultam - és sajnos te miattad – érzéketlen lenni, ez így helyes, különben már rég valamelyik fán lógnék a szabadban, s Édesanyám tőrrel közeledne feléd. Itt van a másik fél, a testvérem, és nevet nem mondok, mert ez ránk tartozik, csak – csakis ránk, s senki sem érdemeltetett arra, hogy a neveket valaha is megtudja. A mi titkunk, a család titka. Szorítsd a könyvem magadhoz, és nézz rá…, remélem, felfedezed rajta a csillogó tajtékszínű szemet és az apró virágokat, melyek a boldogságot sugallják, és táplálják belém. Így van, a szem számomra a visszaemlékezést jelentik rád, mindazt magába foglalja, amit érzek, s a csekély szép virágok érzéshatása neked szól! Tanulj a könyvemből – és kérlek, hagyd a piszlicsáré, negatív tetteid el –, mert nem vagyok annyira tudatlan és tapasztalatlan, mint azt te gondolnád! Erős az ész, s még erősebb az emberi szív, bár én úgy gondolom, néha az ész több mindenre fényt derít, mint a szív. A szív önző, magát nézi, a test vágyainak a kielégítésére hajt, de mégis képes olyat adni, amit az emberi agy nem tud: Szerelmet. Önzetlen szerelmet. Te is ilyet éreztél, amikor megismerted Őt, és két gyereket hoztatok a világra? Te is szeretted őt úgy, ahogy kell, vagy csak felületesen? Egy hatalmas kérdéssokaság ez a könyv, de ha majd elolvastad, kérlek, küldj nekem egy e-mailt, vagy egy levelet, melyben kifejted a könyv elolvasása utáni véleményed. Utóiratként azt is írd oda, hogy tévedtem-e a leírtakkal kapcsolatosan, félrebeszéltem-e, vagy valóban, képes leszel beismerni mindazt, amit én súlyosnak tartok, és majd egyszer felelni fogsz tudni mindazokért, amiért már rég kellett volna felelned. Tedd a szívedre a kezed, és érezd a lüktetését, a dobbanásait, majd kérdezd meg magadtól: így akartam ezt én?! 

A választ küldd az előbb említett levéllel, e-maillel együtt. E két dolgot, amit kértem, tudni akarom, mert mindent elárulnak. A válaszoknak súlya lesz, és csakis az igazat küldd, az indokaid igazát, mert kell tudnom, hogy valamennyire egyetértesz-e? Minden este csodálom a Holdat, s annak a gyöngy-fehér, csillámló fényét, mely bekebelezi az arcom, és nem hagy szabadulni a tekintete elől. A Holdnak a sugarai a jövőm, kérlek, hogy ne próbáld elszúrni, mert a fénye tiszta, s ígéretes, csak néha borul be, s a sötét felhők ellepik. Valamelyik felhő a sok közül te vagy, és te is úgy vágsz elém, mint valami rosszakaró. Dönteni nem tudok, és nem is szándékozom, mert itt már minden eldöntetett, ez a helyzet mindennél rosszabb, felejthetetlenebb.  Az alábbi kis szövegben egy más személy érzelmeit fogalmaztam meg számodra, valamint egy regényem részletét. Olvasd figyelmesen, kérlek:

Csak fáj az a szúró kín, amely teljes testem felemészti. Haraggal tölt el az a tizen’ s annyi év, amelyet veled töltöttem. Engedtem karjaid, ajkad édes kényeztetésének, szád durva csókjának, lelked édes szavának, de rájöttem, hogy igazán sosem vallottam érzelmeim igazát, rólad szabott véleményem mímeletlen igazságát…, holott végig bennem élt  a pusztító kétely, maga a gonosz valamely árnyalata. Tudtam, hogy te más vagy, szívtipróbb, életeket, boldogságot döntő, pesszimista ember. A negatívum mindig felcsillan a szemed összes apró sötét zugában. De azért vagyok, hogy gondolkodjam a dolgon, kell cselekednem, és tennem egy jobb jövőért… Holtomiglan, ámen!

Gondolom kitaláltad, hogy ki nevében írtam. Megnyugvásodat biztosítom, ő is egyetért a feltételezésemmel, s teljes beleegyezését adta a szöveg leírásához. Mert ezt művelted, nem igaz? Miközben ezeket a mázsás tetteket elkövetted bűnökkel fűszerezve…, nem gondoltál arra, hogy valakiben mély sebet hagysz? Olyan sebet, melyet még az idő sem képes beforrasztani. Nehéz mindezt leírnom neked, mert bár a fiad vagyok, a történetben csak mellékszerepet nyerek, mert ez a ti feladatotok, a ti érzéseitek, a ti hibáitok, vagy a te hibád? Szóval kezdésképpen mindezt, amit nagyon el szerettem volna mondani, és még sok mást… 

ddd

Gondolathullám…

Vonaglik a vészterhes ár,

ha gyűlölsz,

 a béke elszáll…

                              A legtöbb nő depressziósan éli át élete azon korszakát, amikor a szeretett, vagy éppenséggel nem szeretett férj elhagyja a házat, s ezzel együtt kilép a feleség életéből. Csak némán kuncog az ajtót elhagyva, átlépve a küszöböt, és a vészterhes gondokat az ajtón túli roskad, feleségre hagyja. Magabiztosan halad az utcán, s arra a bizonyos nőre gondol, aki jelenleg hatalmas szerepet játszik az életében, s mint valami béklyó, úgy láncolja meg a szívét. Naiv és balga vágyakkal telítetten rohan  végig az utcán a susogó őszi természetet egyre csak maga mögött hagyva, s megfeledkezik a tudatáról, és tudatalattija gondterhes önuralomba kezd, mely jeges hidegséggel hatol a szívébe s azt a heget, és indácskát, mely még a régi élete által maradt benne az örök tudathasadt óceánba zúdítja, és pokoli gonoszsággal nevet föl a tárnák legsötétebb és legforróbb mélyén, mely dübörögve halad a szív felé, s halálosan kínzó fojtogatásba kezd. A férfi összeroskadt a járdán és hű követője melléje szállt. Az igazság Angyala jelenik meg mellette s megbéklyózott szívéről próbálja lefeszíteni a keményvas bilincset. A fanyar szájíz kerülgeti férfit, s gondterhesen mered a hű megmentőjére, a becsületes Angyalára. A szíve összeszorul, a verejték indákban patakzik le a hátán, és a könnye kicsordul. Az elveszett lélek – ez esetben a férj – halálos zokogásba kezd, és a felhők vonulásával együtt adja át magát a táj szellemének, s máris porrá vésznek szívét szorongató béklyói.

Fájdalom

Néma az én szívem már,

csorog a könnyem,

remeg a szemem,

halálos fájdalom szorong lelkemen,

mely méregként vonja be testemet.

Zubognak a könnyeim, arcom ernyed,

testem lebeg,

lelkem megrezzen…

A lélek a szív szülöttje. Selymesen tekeredik körbe szívünkön, s oly törékeny, mint a tükör.  Ellenálló, de mégis egy bizonyos pont után, a végtelenség hangos moraja által ezer apró szilánkra pattan. E történet nem lenne teljes nélküled, s a kínzásaid és fájdalmaid nélkül, amit bennünk hagytál. De jegyezd meg, hogy mindig a szív diktál és irányít, de fontos a józanész is a méltóságos döntésekhez. Kérdezd meg magadtól, hogy helyes, amit tettél? Vagy a tárnák legsötétebb árnyából valók, onnan, ahol egykoron a pokol született. Olvasd el e könyvet, melyben igazságról van szó…

Gondolathullám újratöltve…

 „Különlegesnek kell lennünk, és törekedni arra, hogy senkire se hasonlítsunk!”

            Az élet olyan, mint egy kártyavár. Egy pillanat alatt képes összedőlni, elszállni, s máris romban vagyunk, és egyenest lépünk a halál elé. A Gonosz Kaszás elé, mely kárörvendően végzetszerű fatális mondandóba kezd. A test elernyed, a lélek elszáll, s már elkerülhetetlen a megsemmisülés. De az utolsó másodperc töredékben is van remény. A szem megremeg, és fájdalmasan szorítjuk valamelyik hozzátartozónk kezét. Más pillanatban fényözön vesz körbe minket, lepörög szemünk előtt – mint egy videó film – életünk legszebb, és legborzasztóbb élményei, és átadjuk magunkat a ragyogásnak. Engedjük átjárni testünkön a fényt, és hatalmat adunk neki…, és máris elragad a Halál!

Többféleképpen is meg lehet halni. A sorsunkban több halál rejlik, akár egy borzongató délibáb életkép miatt, akár egy katartikus, oly jó illúzió által, melyben mindig szeretnék szárnyalni, gondmentesen, az utópikus életünkben. De itt vannak a mélabús, komor, és gyászos lélekbeli halálok – mert én most mind a lélekbeli halálokról próbálok beszélni–, amelyek szívünk és lelkünk számára végzetesek. Elég egy katasztrofálisan elrontott családban ébredni, ahol történetesen egy apa – te – sötét tetteket művel, nem gondolván gyermekeire, s azok Édesanyjára, hogy mekkora fájdalmat, és lyukat hagy szívükön és lelkükön… 

Ennek a gondolatnak a vészterhébe is belesajog a fejem. Nyomja lelkem, és érzem, hogy szívemet hatalmas béklyók feszítik szét, s robban a fejem az emléked fájdalmától. Nehéz valamit eltörölni, és kiirtani az emberi felfoghatatlanul érdekes agyból. Sajog a lábam, és egyre előtörnek emlékeid. Aznap minden más volt… Másként keltem fel az ágyból, és másként szóltam a tudatalattimhoz, mely rondán ordította nekem, hogy soha nem leszek képes eltörölni téged az emlékezetemből. Képed a fejembe ivódott, s perzselő lángok szövik be a szívem, melyek csillapíthatatlanok, s oly buja vágyakat keltenek, melyeket én nem akarok...

ddd

Múlt

Megérkezett a derengő tél. Széles mosollyal köszöntött az eldugott kis falura, a járókelők arcára kis elszomorodást festve. Végigsuhant a házakon, feltekeredve az ablakpárkányokra, s hosszú, és éles jegeket formált, melyekben tükröződött a téli hófehéren virító természet. Ott álltál az ablak előtt, és sóhajtozva soroltad az elcsépelt gondokat. Keserű pillantást vetettél az udvarra, tekinteted végigcikázott a jégcsapokon, majd a falevelek hegyén megálló vízcseppekre irányítódott rendíthetetlen smaragdzöld szemed. Nevetve fordultál meg, s Anya sötétbarna szemébe néztél, majd felszólaltál:

–  Elmegyek. Nem bírom. Zavar, szúr, és nem hagy élni! – súgtad a párás levegőbe, melyben szinte életre keltek a betűk. Érezni lehetett a szavaid súlyát a levegőben, melyek mázsásan nyomulnak vállunkra.

– Te elmész? Itt nekem kellene ugyanezt mondanom! Zavar a jelenléted, s a tekinteted. – Anya gesztenyebarna szemeiben a nyugtalanságot fedeztem fel, innentől már tudtam, itt mindennek vége. Mint, amikor a kristályjég apró ezredszilánkokra törik, beleolvadva a talaj indáiba. A mi családi békénk is beleforrt a mélységbe, felszakíthatatlanul. A gonosz nyelte el a mi boldogságunk, de temiattad.

ddd

Gondoltál egyszerre arra is, hogy hányszor fagyasztottad meg lelkünk a megjegyzéseiddel, és hányszor döftél belénk jeges hidegségű tőrt? Nem, hisz egyértelmű... De az alábbi sorokban, mondatokban, felfedezheted mindazt, ami engem bánt, meg a családomat. Tulajdonképpen mindenkit bánt, mert egy az igazság. De valamit azért mégis megtanítottál nekem, s az az érzéktelenség. Így már nem félek téged elveszíteni, mert lassan jeges hidegséggel viszonyulok már a te emlékbeli arcképedhez, s közben meg lassan olvadsz, lassított cseppekben, s majd egyszer el fogsz tűnni végleg, az örökkévalóság félhomályában. Ezért kérlek, olvasd el történetem, s értsd meg, hogy van egy pont, ahol ki kell mondani azt, ami a szíved nyomja. Ami mázsás súlyként ülepedik lelkeden, s nem hagy élni. Ez a történet felejthetetlen vallomásokkal, borzongató tettekkel, elgondolkodtató érzelmekkel, fel-feltörő tomboló személyiségekkel van tele, és köztük vagy te is. Egy összekuszált történet ez az egész, olyan pont, mint a miénk. Romba dőlt családunk életéről, sivárságáról, és önfeledt cselekedeteidről szól. És, ami még szörnyűbb, hogy feltűnnek benne rémületes hazugságok, melyeket te kreáltál.

Te nem olyan vagy, mint mi!

Ez az egész csupa feszültség, meglepetés, és csalódás. Vedd a kezedbe, a te történeted is, s

Nézz vissza rám…

ddd

            Az ember egyedül él egy bizonyos pontig, egy magányos, tele, s tele bús fuvallatokkal beszőtt napig, egy soha jobban nem kínzó érzésig, mely azt diktálja, hogy törekednie kell, mert a jövő a kezében van, és jó belátása szerint kell cselekednie, és az apró jövőbeli életének lépcsőfokait méltóságteljesen egymásra helyeznie.  Ahogy az íróasztalom előtt üldögéltem, éreztem, hogy a nyakamon az apró szőröcskéim felállnak a nagy meghökkentségtől. A királykék égre bús fekete felhőgomolyagok vonultak és a szikrázó, mézbarna napfényt eltakarták, sötét kelepcébe zárva. A felhők orkánszerűen gyülekeztek az égre, és mély üdvrivalgásba – hangos, és fülsiketítő diadalittas dörgésbe – kezdtek. Anya a túlsó szobában olvasgatott. Eleinte a mi házunk igazán takarosnak tűnik, otthonosnak, sötétvörös tapétával, és régies, kopott bútorokkal, melyről a festék minden másodperctöredékben érdesen pattan le. De a látszat mindig csal, mert a házban nincs meg az a fontos dolog, amire igazán szükség lenne a boldogsághoz: az otthon szelleme, mely hősugárként táplálja, már-már okádja a családtagokba a boldogságot… Nos, nálunk ez hiányzott, hiányzik, és talán az idők végezetére sem fog előbújni, és megörvendeztetni bennünket…